Az élet fintora
István megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a perifériára szorult emberekkel szemben. Viszolyogva mérte végig az elhanyagolt külsejű hajléktalanokat, a kukákban turkáló koldusokat, miközben gőgös eleganciával nézegette ápolt körmeit, fésülgette lágyan omló hajfürtjeit, igazgatta frissen vasalt ingét, s elégedetten állapította meg, ő minden szempontból tökéletes. Persze nemcsak külsőleg, belsőleg is! Önző és kissé pökhendi volt, s még csak nem is különösebben jóképű. Alacsony termete ellenére valami fölényes felsőbbrendűséggel szemlélte a világot. Csoda tudja miért, mégis bolondultak érte a nők. Talán finom, ironikus humora, vagy túláradó optimizmusa tette vonzóvá személyiségét. Tartós kapcsolatot csak ritkán létesített, az a típus volt, akinek az életében állandóan jönnek-mennek a másik nem képviselői.
Édesanyja sosem járt el dolgozni, egész életét a fia kiszolgálásának szentelte, aki talán éppen ezért, nem is nősült meg soha, hiszen szülei otthonában rendkívül kényelmesen, mondhatni jómódban élt. Az apja vezető beosztásban dolgozott, jól keresett. Nem szűkölködtek. Szép kis kertet vásároltak, faházzal, gyümölcsfákkal a Tornyos-tanyán, nem messze a város határától, amit az apa gyönyörűen rendben tartott, fiuknak pedig a közeli folyóparton vettek egy hétvégi házat, stéggel együtt. Saját lakásuk ugyan nem volt, de a megyeszékhely főutcájának egyik patinás épületében béreltek egy kényelmes házrészt.
A bajok akkor kezdődtek, mikor az apa, még a nyolcvanas évek elején, váratlanul meghalt. Az özvegy nagy nehézségek árán egy darabig még fenn tudta tartani az addig megszokott életszínvonalat, később azonban a gondok egyre sűrűsödtek.
István jó szakmát tanult, autóvillamossági-szerelő lett, s rövid idő után már munkafelvevőként dolgozott egy autójavító vállalatnál. Habár szeretett lógni, s elég gyakran ment indokolatlanul betegállományba, mégis megbecsült szakembernek számított a munkahelyén. Édesanyja halála után azonban egészségi állapota igencsak megromlott, sokat betegeskedett, így végül leszázalékolták. Egy ideig még fusizgatott néha, megjavított pár kocsit, legtöbbször nem is pénzért, hanem apróbb-nagyobb szívességekért, protekcióért, ilyesmiért.
Életstílusán azonban nem változtatott. Egyszerre több barátnőt tartott, de soha egyiknél sem tudott megállapodni. Baráti társasága jórészt értelmiségiekből, orvosokból, ügyvédekből, jól menő üzletemberekből állt, akikkel előkelő éttermekbe járt, márkás italokat rendelt, méregdrága cigarettákat szívott. Nyári szabadságát rendszerint külföldön vagy a Balatonnál töltötte. Habzsolta az életet. S habár egyáltalán nem volt gazdagnak mondható, mégis úgy élt, mintha az lenne.
Két kocsija is volt eleinte, de már alig bírta fizetni a költségeket, ezért az egyiket végül eladta, csak az öreg Fordot tartotta meg. Rövidesen azonban a bérelt lakást is el kellett hagynia. Ugyanis a régi tulajdonos meghalt, s örökösei felmondták a bérletet, mivel építkezni szerettek volna. Ráadásul István tetemes összegű tartozást halmozott fel, mert anyja halála után a lakbért sem fizette rendesen. Évekig tartó pereskedés kezdődött, aminek persze az lett a vége, hogy ki kellett költöznie a lakásból, s a lakbérhátralék megfizetésére is kötelezték. Abba még csak-csak beletörődött, hogy a folyóparti hétvégi-házát tartozása fejében elárverezték, de el sem tudta képzelni, hol lakhatna máshol, mint az M. utca 28. számú házban, ahol születése óta mindig is lakott. A jogerős bírósági végzés azonban nyomós érvnek bizonyult, s nem maradt más választása, a bútorait eladogatta, s kiköltözött a szüleitől örökölt kertbe, a Tornyos-tanyára.
A kertben nyoma sem volt már apja hajdani gondos munkájának, a kis faház szinte elveszett a burjánzó gyomtengerben. Átmenetileg megteszi, gondolta, kissé elképedve azon, hogy ezentúl nélkülöznie kell a fürdőszobát, a gázfűtést, a belváros közelségét, és minden egyéb kényelmet. Úgy tervezte, kiviszi a kertbe azt a pár lomot, amit nem tudott eladni, s egyelőre a soros barátnőjéhez, Violához költözik, aki azonban, amikor megtudta, hogy a férfi elvesztette a lakását, azonnal szakított vele. István ezt felháborítónak és borzasztóan igazságtalannak érezte.
Másnap egy szál virággal, mézesmázos mosollyal beállított Jolihoz, akivel régebben csalta Violát. Joli nem tudta mire vélni a váratlan látogatást. István azonban nem vett tudomást a nő tartózkodó viselkedéséről, szokása szerint vicceket mesélt, sztorizgatott, s csak mellékesen említette meg, maradna pár napig. Festés van nálam, hazudta, szemrebbenés nélkül.
Szombaton reggel meglátogatta kedvenc nagynénjét. Gizi néni rögtön gyanút fogott, mikor meglátta az ajtóban, hiszen nem szokta őt István hátsó szándék nélkül, csak úgy meglátogatni. Általában kölcsönkér, ha megjelenik magabiztos mosolyával, behízelgő modorával. Most, hogy István köszönésképpen kezet csókolt neki, végképp rosszat sejtett.
Gizi néninek elég nagy lakása volt a belváros közelében, de nála lakott a lánya is a két gyerekével. Ha nagyon akarják, éppenséggel összébb tudnak húzódni, és akkor az egyik szobát esetleg kiadhatták volna Istvánnak, aki mellesleg így is szép kis summával tartozott nekik. Persze, Gizi néni tudta, hogy az unokaöccse ingyen és bérmentve szeretne nála lakni, ezért határozottan nemet mondott, amikor a fiatalember előhozakodott a témával. Megfürdeni azért feljöhetsz néha, ha akarsz, mondta az idős asszony, miközben egy tányér süteményt tett az asztalra.
A következő hetekben István sorra látogatta jómódú barátait, de szinte mindenki tartózkodóan vagy elutasítóan viselkedett vele szemben. Zsolt, a kórházi főorvos kisegítette ugyan egy kisebb összeggel, de nyomatékosan közölte, ez volt az utolsó. Az egyik villamosmérnök haverja be sem engedte a házába, s az irodában sem fogadta, elfoglaltságára hivatkozva. A régi munkatársak is legfeljebb sajnálkoztak, de segíteni nem tudtak, vagy nem akartak.
Matyi, a kissé görnyedt hátú, hajléktalan férfi még alig múlt negyvenéves, de ötvennél is jóval többnek látszott. Szeméből már rég eltűnt a csillogás, tompa, reménytelen tekintettel bámult a világba. Ápolatlan haja, bozontos szakálla csapzottan lógott, s bár ez eleinte nagyon zavarta, egyszerűen nem tudott rendszeresen tisztálkodni. Ha néha-néha betévedt a hajléktalanszállóra megfürödni, mindig úgy érezte, az utca pora olyan mélyen beleette magát a bőrébe – akár a nincstelenség az életébe –, hogy bármeddig is sikálja, sohasem tudja lemosni magáról. Ruházata kopott, gyűrött, szedett-vedett göncökből állt, bár – amennyire tudta – próbálta tisztán tartani szegényes holmiját. Régebben rengeteget meditált azon, hogyan juthatott idáig, de hiába törte a fejét, sehogy sem tudott rájönni, hol ronthatta el. Talán túl sokat dolgozott, keveset törődött a családjával… Aztán váratlanul megszűnt a munkahelye… anyagilag padlóra kerültek… inni kezdett... végül a válás. Úgy érezte, egészen szokványos történet az övé, mert hiszen legtöbb hajléktalantársa hasonló sorsot élt meg. Már-már törvényszerűnek gondolta a vele történteket, s egyre ritkábban jutott eszébe a „rendes” élete, a családja, a háza. Néha ugyan még felvillant egy-egy képkocka a „régi” évekből, a küzdelemről, a visszakapaszkodás reményéről, s a felismerésről, hogy bár nem akart, mégis engedelmeskedett valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan erőnek, amely lefelé húzta. Később már olyan érzése támadt, mintha mindig is hajléktalan lett volna, mintha soha nem is lett volna más, csak ez a „mostani” élete. Hogy miből élt már évek óta, maga sem tudta, hiszen rendszeres jövedelme tulajdonképpen nem volt. Minden szerdán délelőtt módszeresen átnézte az egyik lakótelep előtt a szemetes konténereket, s gyakran elcsodálkozott, mennyi értéket kidobnak egyesek. Jó néhány egészen hibátlan használati tárgy, rengeteg újságpapír, és sok más, számára még hasznosítható dolog került elő a kukákból. Múltkor például egy pár teljesen jó férficipőt talált, alig volt megkopva a talpa. Néha az eldobált sörösüvegeket is összeszedte, koldulni azonban nem koldult soha. Egy időben bevásárló kocsikat tologatott az egyik szupermarket előtt, s abból egész rendesen összejött a pénze. Alkalmi munka is akadt, de utóbb ez már egyre ritkábban, mert inkább a jó fizikumú, erős embereket keresték a nehéz munkákra, s alig fizettek valamit. Matyi eleinte sokat méltatlankodott magában, amiért a nincsteleneket ennyire kihasználják a jobb helyzetben lévők. Aztán elfogadta ezt is, már nem lázadt a sorsa ellen, csak közömbösen várta, hogy elteljen végre, ami még hátra van az életéből. Mert aki hajléktalan, csupán a pillanatnak élhet. Ez az egyetlen lehetősége az életben maradásra: valahogy túlélni még egy napot, még egy éjszakát. Ő pedig már legalább hat éve nem lakott sehol, ősztől tavaszig az utcán tengődött. Télen eleinte a vasútállomás várótermében húzta meg magát, de az is kezdett túlzsúfolttá válni, annyi hozzá hasonló sorsú ember aludt ott, s nemcsak a padokon, hanem a földön is, a gyűrött vackokon, behúzódva a sarokba. Később az utasok addig méltatlankodtak, amíg a hatóságok kénytelenek voltak intézkedni, s éjszakára bezárták a várótermet. Így más szállás után kellett nézni.
Ekkor jutott eszébe a tornyos-tanyai kert, nem messze a várostól. Itt a kertek egymástól elég távol, tanyaszerűen helyezkedtek el. Valamikor vállalt arrafelé alkalmi munkákat, ásást, kaszálást, favágást, s akkor látta, hogy egyik-másik tanya ugyancsak elhanyagolt állapotban van, nyáron sem nagyon jár ki a tulajdonosa, nemhogy télen. Arra gondolt, talán valamelyik vityillóban ki lehetne húzni a hideget. Az első évben, amit kint a tanyán töltött, szerencsére igen enyhe tél volt. A buszmegállóhoz közeli kis faházat választotta, mert azt meglehetősen elhagyatottnak találta. Sehol egy teremtett lélek, csak ember-magasságú gaz, korhadt kerítés, s száraz falevelek mindenütt. Óvatosan lopakodott az ajtóig. Éppen csak lenyomta egy kissé a kilincset, az ajtó könnyedén engedett. Szinte megrémült, arra gondolva, talán van valaki odabenn, de pár perc után félénken mégis benyitott. A félhomályban néhány kerti szerszámot pillantott meg a sarokban, vödröket, ládákat, s egy ütött-kopott széket. A belső helyiségbe lépve elégedetten állapította meg, hogy két vastag matrac is van, s egy jó meleg takaró, sőt, ócska kabátokat is talált egy fogason. Semmi érték, csupa lim-lom, neki ez mégis maga volt a paradicsom. Kipakolta a földre a holmiját, az elnyűtt műanyag-szatyrok tartalmát, néhány gyűrött ruhaneműt, pár szál cigarettát, félliternyi olcsó bort, darabka szikkadt kenyeret, két húskonzervet, egy pár ócska cipőt, fogatlan fésűt, piszkos törülközőt. Ez volt minden vagyona. Király helye lesz itt a Matyinak, motyogta magában, miközben meghúzta a borosüveget. Remegő kézzel, gyorsan öntötte magába a savanyú lőrét. Nem szerette ezeket a rossz borokat, de muszáj volt inni valamit, már csak a hideg miatt is.
Szóval Matyi azon a télen fogta magát, és egyszerűen beköltözött a Tornyos-tanya egyik elhagyottnak hitt, fűtetlen faházába, s igen jól érezte ott magát. Minden reggel elindult „beszerző körútjára”, mintha csak munkába menne, de alkonyatkor visszatért a faházba, s ott éjszakázott a belső helyiségben kialakított alvóhelyen. Egy idő után társasága is akadt. Két fiatal macska vetődött a környékre. Örült a macskáknak – adott is néha nekik pár falatot –, nemcsak az egerek miatt, hanem, mert így nem érezte annyira egyedül magát. Emberekkel nem szívesen osztotta volna meg a helyét. Nem bízott már senkiben, de a macskákkal békességben éldegélt. Tavaszonként aztán összeszedte kis motyóját, s szépen behurcolkodott a városba. Éppen fordítva, mint az urak, mert hiszen azok télen laknak a városban, nyáron meg kint a kertben, gondolta egyszer, s ezt egészen humorosnak találta.
Amikor István egy kora őszi napon végleg kiköltözött a kertjébe, még megvolt a kocsija. Igaz, alig tudott már benzinre pénzt szerezni, de semmiképpen nem akarta eladni a Fordot, féltve őrizte egykori jómódja szimbólumát, mintha minden jóra fordulhatna, amíg megvan a kocsi.
Eleinte még bejárogatott a városba, hol egyik, hol másik barátnőjéhez.
Az ősz egészen kellemesen telt a tanyán.
Istvánnak egy ismerőse ajánlotta egyszer Matyit, vagyis szólt, hogy tud valakit, aki egy kicsit rendbe hozhatná a kertet, s fillérekért dolgozik. István, legyőzve idegenkedését, némi gondolkodás után beleegyezett, hogy a hajléktalan férfi dolgozzon nála, aki aztán egyik reggel meg is jelent a Tornyos-tanyán. Rögtön szerszámokat kért, s pár nap alatt egészen szépen kitakarította az udvart, megszegezte, megdrótozta a kerítést, felszedegette a lehullott gyümölcsöket, összesöpörte a faleveleket. Ez utóbbi munkát különösen szerette, valami furcsa meghittséget érzett abban, ahogy a száraz levelek zizegtek a seprűje alatt, vagy játékosan röpködtek a szélben. Néha, amikor senki sem látta, óvatosan fölemelt a földről egy-egy különösen szép falevelet, és sokáig forgatta, nézegette. Délben előkotorta koszos műanyag szatyrából a karéj kenyeret, a darabka főzőkolbászt vagy szalonnát, s a szilvafa árnyékában bekapott pár falatot. Minden alkonyatkor eltűnt valahová, de kora reggel már kint volt ismét a tanyán, s szó nélkül folytatta a munkát. István elborzadva figyelte a férfi érdes, repedezett kezét, piszkos körmét, izzadt ingét, csapzott haját. Micsoda visszataszító emberek vannak, gondolta fintorogva, s félrehúzódva beült a kocsijába, zenét hallgatni. Nem beszélgettek, Matyi már régóta nem beszélt senkivel, legfeljebb ha kérdezték röviden válaszolt, de most nem kérdeztek tőle semmit. Utolsó nap, amikor vége lett a munkának, István kétezer forintot adott neki. Remélem elég, morogta barátságtalanul, s örült, hogy végleg elmegy Matyi.
A munkával azonban elégedett volt.
István ebben az évben már az egész telet kint töltötte a kertben, s – más lehetőség híján – hősugárzóval fűtött. Persze „megpatkolta” a villanyórát, hiszen a villanyszámlát képtelen lett volna kifizetni. Hanem az áramlopás valahogy kiderült, mire az áramszolgáltató rögtön kikapcsolta az áramot, s a tanya fűtés és világítás nélkül maradt. Ráadásul a több tízezer forintos számlát is ki kellet fizetni. A fiatalember méltatlankodva vette tudomásul, nincs más megoldás, kénytelen a kocsit eladni.
Egy szeptemberi délutánon István éppen egy nagy flakon kannás borral szállt le a buszról a tanyához vezető kereszteződésnél, amikor a jobb lábába éles fájdalom hasított. Alig bírta elvonszolni magát a faházig. Régebben is gyakran járt orvoshoz keringési problémákkal, trombózissal is kezelték már, de ennyire rosszul még soha nem érezte magát. Otthon ledobta magát az ágyra, s megpróbált nem gondolni a fájdalomra. Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene, s valami rettenetes igazságtalanság történik vele. A végtelen hosszúnak tűnő éjszaka csöndjét csak a két kandúr neszezése zavarta meg. (A macskákat István is rendszeresen etette, így azok egészen odaszoktak a tanya köré.) Másnap reggel nagy kínnal elsántikált a megállóig, s bebuszozott a kórház ambulanciájára, ahol már többször kezelték. Amitől félt, bekövetkezett. Trombózissal kórházba utalták. A két hét alatt, amit bent töltött, alig néhány látogatója akadt. Régi barátnői közül egy-kettő, s egyszer Gizi néni ment be hozzá. Azzal engedték ki, hogy ellenőrzésre kell járnia, és persze rendszeresen szedni a gyógyszereket.
Az orvosi javaslat ellenére nem várta meg, amíg a mentők hazaszállítják, elindult a buszhoz. A megállóban cigarettára gyújtott. Ekkor látta meg Matyit, aki a parkban bóklászva üres sörösüvegeket gyűjtögetett egy műanyag zsákba. A hajléktalan férfi is észrevette őt, s valami köszönésfélét mormogott. István intett neki, s közelebb lépett hozzá. Megint lenne egy kis munka, mondta kurtán, a másik bólintott, s másnap reggel nyolc körül meg is érkezett a Tornyos-tanyára. István egy pohár bort töltött neki, aztán a faház lépcsőjén üldögélve figyelte, ahogy dolgozik. A férfi hamar kész lett, s felbátorodva letelepedett István mellé a lépcsőre. Sötétedésig borozgattak. Másnap délben Matyi megint megjelent, egy nagy kenyeret hozott, meg egy kis darab húsos szalonnát. Együtt ették meg a szalonnát, s megitták a maradék bort. Később Matyinak az italtól kissé megeredt a nyelve, s őszintén bevallotta, hogy évek óta itt, a faházban telelt ki. Kivéve persze az előző telet, amikor már kint tartózkodott István.
E naptól kezdve a hajléktalan férfi gyakorlatilag ott lakott a kertben, az egyik ócska matracon aludt, immár a tulajdonos tudtával és beleegyezésével, s habár reggelente rendszeresen elindult a városba pénzt „szerezni”, minden este hazatért a tanyára.
Abban az évben igen kemény tél volt, és sehogy sem bírtak kályhát szerezni. Előkerestek minden meleg holmit, amennyire csak tudtak felöltöztek, s takarókkal is védekeztek a hideg ellen. A fűtetlen faházban Istvánnak mégis megfagyott a lába, s mire tavaszodott ismét a kórházban kötött ki, térd alatt amputálni kellett a jobb lábát. Időközben a fogai is tönkrementek, őszes haja egészen megritkult, a keze érdes, száraz lett, önmaga árnyéka sem volt már. A műtét után a kórházból felhívott telefonon néhány rokont, ismerőst, régi barátot s elmondta mi történt vele, azonban segítséget senki nem ajánlott, bár néhányan sajnálkoztak egy kicsit, de ők is inkább csak udvariasságból. Matyi azonban csaknem minden nap meglátogatta, és meglepte valami csekélységgel, üdítővel, olcsó cigarettával, almával, nápolyival, ilyesmivel, s mindannyiszor megnyugtatta a beteget, hogy gondját viseli a tanyának, és a macskáknak.
Napsütéses kora nyár lett, mire István hazakerült, s ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen a hajléktalan férfin kívül senki másra nem számíthat. Fél lábbal tehetetlennek érezte magát, de mégis az volt a legszörnyűbb, amikor fájdalmat érzett a jobb lábszárában, vagy viszketett a jobb talpa. Fantomfájdalom, mondták az orvosok. Lábadozása alatt Matyi végig mellette volt, orvosért futott, ha kellett, ennivalóról gondoskodott, rendet tartott, amennyire lehetett. Még egy gázrezsót és palackot is „szerzett” valahonnan, így mindennap tudott teát, vagy egy kis meleg levest főzni. Úgy látszott, István lassan felépül, azonban pár hónap múlva sajnos ismét csonkolni kellett a lábát, ezúttal térd fölött. A második műtét után a seb nehezen gyógyult, a beteg mégis hazakívánkozott a kórházból a tanyára, s megint csak Matyi gondoskodott róla. A verőfényes őszi délutánokon gyakran elüldögéltek a kertben, hallgatták a madarak énekét, kártyáztak, vagy az elemes kisrádió recsegő hangja mellett szunyókáltak.
Egy hűvös, ködös novemberi éjszakán a beteg szokatlanul hangosan, hörögve lélegzett. Matyi nem mert elaludni, egész éjjel éberen fülelt. Hajnal felé pár percre mégis elnyomta az álom, s arra riadt fel, hogy ijesztően nagy a csönd. Lélekszakadva rohant, a városszéli fülkéből telefonált. Mire a mentők kiértek a tanyára, már a földön gubbasztott, s repedezett kezével István jéghideg kezét szorongatta. Könnyei, gyűrött arcán végigfolyva, a piszkos deszkapadlóra csorogtak.
